Másfél éve írtam az utolsó bejegyzést, és nem gondoltam, hogy valaha újrakezdem. Minden munka mindig előbbre való volt, de most, három hónap után visszatérve, a világégésszerű víruscirkusz után kicsit olyan, mint mikor először érkeztünk ide, a katalán Sant Sadurní d’Anoiába. Ja és találkoztam pár kedves régi ismerőssel, akik szerették a blogot, én meg szeretem őket, Titeket, szóval ezért is nem heverek most a Netflix igézetében, hanem kalapálok szorgosan.

Hatodtöltött fedélzeten

Március 15-e óta egy vezetékes víz és fürdőszoba nélküli, egyszobás tanyán töltöttük napjainkat legalább kilencedmagunkkal – még se bántuk, a Szent György-hegy szépsége és a társaság mindent kárpótolt. Aztán persze eljött az ideje, hogy visszamenjünk, bár sok dolog nem várt ránk, hiszen a két gyerek iskolája nem indult be. Viszont szomszédainkkal tartottuk a kapcsolatot, akik mondták, hogy egy gyanús zörej miatt átmentek hozzánk (a teraszon egy mozdulat átlendülni), és nyilvánvalóvá vált, hogy patkány tört be hozzánk. Ez mediterrán országban nem ritka, pláne, hogy az ajtó elé zacskóban tesszük ki a szemetet, sosincs fagy és minden tele van jó illatokkal. Szórtak be patkánymérget, és később is nyugtatgattak minket, hogy ne féljünk, már nincs betolakodó. Persze aggódtunk, meg az autó miatt is, ami három hónapja egy parkolóban dekkolt. Elviszik-e, bírja-e az aksija. Viszont aggódtunk, hogy ideérve két hét karantér vár ránk. Ezért életem párja bölcs döntést hozott: menjek csak én a kicsi Emmával, ő meg majd jön július elején, mikor már biztos nincs karantén. A gondoskodó szerelemnek nem tudtam ellenállni, jöttünk is Emmával június 23-án, a hajnali horrorjárattal (azért horror, mert 4-kor kell kelni hozzá, azért az elég rémisztő). A repülőn azért rendeltem egy apró flaska chardonnay-t, esküszöm, nem szoktam ilyen korán, dehát mesélte Taschner Kurt, hogy a WizzAir az egyik legfőbb vásárlója, és a kimaradt járatok miatt milyen nehéz – hát csak lojális leszek a magyar borászathoz, ha addig élek is! És esküszöm, jobban esett, mint valaha. Légies volt, szó szerint…

Barcelonaaaaaaa!

A helyekhez képest valóban csak hatodannyian ültünk a fedélzeten, az út csendes volt és nyugodt – azaz mégsem. A beszálláskor a csekély mennyiségű utas nem adott elég munkát a személyzetnek, ráértek útleveleket vizslatni, és kiderült, hogy az én gyerekemé lejárt, nem is most, hanem még áprilisban. Stressz az volt, a hölgy telefonált, mondta, hogy sajnálom, mi jobban, de aztán valaki felhívta, hogy mehetünk – ollé! Spanyolországba még egy éve lejárt útlevéllel is beléphet a magyar.
Aztán feltűnt a csillogó kékség – de jó volt újra látni. Leszállva a beígért háromfázisú vizsgálat helyett egyetlen pillanatra kellett egy matricára állni, állítólag a hőmérsékletünket mérték. A terelőemberek többen voltak, mint az utasok. Aztán az első meglepődés: nem a T2-re szálltunk, mint általában, hanem a T1-re. Logikus, egy helyre koncentrálják a járatokat. Viszont a terminálok közti kisbusz sem járt. Sebaj, megyünk a turistás Auerobusszal, nem olyan drága (5 euró valamennyi per fő), úgyis jó lesz várost nézni. Addigra már éheztem rendesen, be is ültünk a szokásos baszk tapasozóba a Placa Catalunyán, de túl kora volt, csak szendvicseket szervíroztak, azt meg nem kértem a karanténben felkúszott kilók miatt. Végre vonatra szálltunk, megérkeztünk Sansába, örültünk minden pezsgősdugó formájú járdakőnek, mintha először láttuk volna. Még a kegyetlen kaptatót is jól viseltük (pedig 40 fok, tűző nap), annyira vártuk, hogy megérkezzünk. De a ház, az sajnos szörnyű állapotban volt. Igen, a patkány. Megvan ez a jelenet a Lecsó című Disney-klasszikusból?

Nahát, ez volt, csak nem volt kicsit sem bájos.

A furfangos dög az egész házat végigszambázta, megtalálta a gyerekek elhagyott morzsáit, Annánál például átrágta a földön hagyott sportszatyrot egy falat csipsz miatt. A konyha volt a legszörnyebb, négy kukazsákot töltöttem meg. De tényleg ínyenc kis rohadék volt, ugyanis vagy negyven Nespresso-kapszulát megcsócsált. Lehet, hogy sok volt neki a koffein, mert a gyógyszeresdoboznak is nekiment, még az algopirint is megrágta. A gyerek bölcsen elment kis barátnőjéhez, tudta, hogy jobb nem őrjöngő anyja közelében lenni. Mire visszajött, két helyiséget formába hoztam, igaz, elfürödtem két flakon domesztoszt. Ekkor csengettek: a szomszéd házaspár nézett be, Mark és Christian (igen, mindkettő férfi), és hoztak egy palack behűtött cavát, nekem, mert már a teraszon váltott pár mondat után tudták, hogy szükségem lesz rá. Istenem, hát milyen emberek ezek! Megmentették az ép elmémet, hogy aztán gyorsan boldog buborékos nyugalommal töltsék meg. És persze ez itt a reklám helye, megérdemlik, ők a Rimartsék, és bizony Rimarts cava otthon is kapható, a kicsi pezsgőházak közül a legjobb, minden egyes palackot kézzel degorzsálnak, és még a szomszéd hülye magyaron is segítenek!

Az első Sant Joan pirománia nélkül

Bár a legbulisabb napon érkeztünk Katalóniába, a négylábú szörny, na meg persze a híradások elvették a lendületünket. Eddig minden Sant Joant, azaz Szent Iván-éjt a tengerparton töltöttünk non-stop tűzijátékkal, zenével, tánccal. Most is szerettem volna kimenni, Emmával ketten is jó lett volna, de a híreket olvasva kiderült, hogy a legtöbb strandot erre az éjszakára bezárták, hogy ne gyűljenek a népek. Persze fáradt is voltam a négylábú miatt, így végül csak Emma kedvenc pizzériájába mentünk. Itt mindenki bőszen maszkban jár, még az utcán is, a vonaton pedig kötelező. A boltokba egyesével lépnek be, úgy maradtak a súlyos bezártság óta, pedig ez most már nem kötelező. Aztán este elmennek bulizni, a maszkokat otthon hagyják, összeülnek egy udvarra kb nyolcvanan, de nyugodtak, mert a pincéren van maszk:))) A következő videó a pizzéria Szent Iván-éji vacsorájának az elején készült, a végén már nem volt egyetlen üres hely sem…

Végre tenger

Aztán másnap persze mentünk strandra, mókás volt, ahogy egyesek maszkban szaladgáltak a tömött strandon. Emma kikönyörgött egy nagyra méretezett úszógumit, és hozzá okosan érvelt. Emlékezett rá, hogy dohogtam a Balaton északi partjának strandbelépői miatt, és matematikai tudását (vagyis nemtudását) meghazudtolva kiokoskodta, hogy a családi strandbelépőt a tengerparton most megspóroltuk, abból kijön a vízen úszó dolog. Végül egy cukros fánkban kiegyeztünk, én is beleférek, mondta is a drága, hogy én vagyok “a legédesebb anyuka a strandon”.  A patkány nyilván elég sokkhatást okozott, nem fokozom, így nem magamat rakom ki a fánkban, hanem a boldog gyermeket. És folyt köv!!!