Igazából már pont egy hete megvolt az egy év, csak éppen az írás maradt el, és hát mégiscsak ez a kereknek nem mondható 365 az igazi kerek szám, vagy legalábbis a legdrámaibb, szóval maradjunk annyiban, hogy egy éve van Hufnágel családunk Katalóniában!

Nyaralás a legszebb helyen
A hosszú szünet oka a nyaralás volt – nyaraltunk otthon, vagyis Magyarországon, öt egész hétig. Nagyon klassz volt, felsorolni lehetetlen, hogy Rákoscsabán és -keresztúron, Gödön, Csepelen, Budatétényben, Körmenden, Villányban, a Balatonon és persze Budapesten mennyi családtagunkkal és barátunkkal tölthettünk időt végre rendesen, nemcsak skype-on, és nemcsak egy szűk hétvége erejéig. Felsorolni nem is lehet, csak annyit hadd, hogy jó volt titeket látni. A Szent György-hegyi bulink is nagyon jól sikerült (bár lehet, hogy nem kellett volna erőltetni a paellát szabad tűzön…). Akárhogy is, nagyszerű nyaralás volt, Magyarország csodaszép, de tényleg.

Még mielőtt
Még mielőtt hazautaztunk volna, elkezdtem írni egy bejegyzést, persze nem találom. A lényeg annyi, hogy itt járt nálunk Tóbiás Lilla ’szerkesztő kollégám’, na nem, inkább ’volt kollégám és igen tisztelt ifjú barátném’ párjával és kicsi fiával. Nagy tanulság volt, még sosem járt nálunk vendégségben ilyen kicsike gyermek, és szembesültünk azzal, hogy a kenguruban, léptekre elalvó gyermeknek nem tudunk elég méterrel szolgálni – másként fogalmazva olyan pici ez a Sant Sadurní, hogy egy idő után nincs hova menni, elfogytak az utcák. Azért Benedek úgy tűnt, boldogan távozott, vajon emlékszik majd a cavaillatú ringatózásra?
Ugyancsak nyaralásunk előtt jött Inci és Marci (Marci a Puszi zenekarból lehet ismeretes), akik pedig arra tanítottak minket, hogy semmit sem láttunk Barcelonából. Inciék kitaláltak egy klassz spanyol körutat, és az útiterv célpontjait módszeresen feldolgozták, vagyis mindent megnéztek – és ennek fényében rájöttünk, hogy mi alig láttunk valamit. Lefoglal minket az „itt élés”, alig turistáskodunk. Na majd eztán…:)

2200 kilométer – három nap

Továbbra sem tudom elképzelni, hogy tudta megtenni az utat idáig Szeredi Zsolt barátunk 21 óra alatt tavaly ősszel. De megtette. Mi is kitaláltuk, hogy kivételesen autóval jövünk vissza. Az autónk két évre megkapta a műszakit, bolond olasz agya ellenére egészen jó formáját mutatta, hát miért ne. Gondosan megterveztük az utat, első este az olasz Iseo tónál szálltunk meg borblogger győztestársamnál, Chiaránál. Nagy mázlink volt, mert a hihetetlen panorámájú lakás bérlemény volt, amelyet Chiara épp felmondott, költözött kifelé, de mi még pont élvezhettük a meseszép helyet, és persze Chiara főztjét az első osztályú „pastával”, édességgel, és két egészen remek olasz pezsgővel (egy franciacortával és egy meglepő, de zseniális tétellel Alto Adigéből). Másnap pedig Liz Gabay-nél és családjánál aludtunk Nizza felett, a francia Alpokban, egy gyönyörű hegyi faluban. Liz és családja olyan nyugodtan vacsoráztak velünk, és kóstoltak velünk vagy tíz provence-i rozét, mintha nem is másnap kellett volna leadnia az egész nyáron írott könyvét. Igazán hősiesek voltak, mert reggel még a falun is végigkísértek minket, ami annyira bájos volt és Lizék annyi történetet tudtak!
Az autózás öt embernek, minden négyzetcentiméternyi telepakolt térrel annyira azért nem volt élvezetes, de kibírtuk, az autó itt van…

Két büntetés egy nap
Igen, hát nem is köszönthetett volna minket szebben Sant Sadurní, mint mindjárt két parkolási bírsággal egy nap. Hétfőn érkeztünk, kedden már a tengerbe csobbantunk, tökéletes volt a hőfok, minden szuper volt! Szerdán kis pihenő (illetve munka), és csütörtökön ismét indultunk volna a tengerhez, főleg, hogy Erika is velünk volt, az én testvérkém is végigaszalódott a háromnapos úton a tenger kedvéért, ám ekkor egy randa kerékbilincs éktelenkedett az autón. Kiderült, hogy a piac miatt akkor tiltott volt a parkolás, nem vettük észre, marhák vagyunk, jogos. A 60 eurós büntetést szerencsére levitték 30-ra, mert hamar befizettük, sőt Anna kérdezte is a kerékbilincset leszedő rendőröktől, hogy oké, a piacnak vége, akkor most már állhatunk itt? Igen, hogyne, mondták, de vagy hanyagok voltak, vagy tudatlanok, de a csütörtöki csobbanásunk után este ugyanott megint megbüntettek minket – mert arra vonultak az óriás gyökértetük…

Ahol a tetveknek komoly kultusza van

Csütörtök este kezdődött ugyanis a városka legnagyobb ünnepe, a Filoxéra fesztivál, amely egy meglehetősen abszurd dolog: a filoxéra a szőlőgyökeret pusztító gyökértetű latin neve, majdnem kipusztította Európa összes szőlőjét, itt meg ünneplik? Nos, nem a kártevőt ünneplik, hanem a kártevő felett aratott győzelmet, amely győzelemnek köszönhetően újra lett betevő cavájuk – ezt pedig, valljuk be, meg kell ünnepelni. Mégis kevesen tudják, hogy mekkora őrületes nagy parádé ez! Budapest augusztus 20-i pirotechnikai adagját itt naponta kétszer elfüstölték. És minden szépen meg volt dramaturgiailag tervezve: először jöttek a gonosz, ember nagyságú tetvek, tüzet lövelltek mindenhonnan. Előjött az óriás gyökértetű is, hasonló sziporkákkal. Másnap pedig jöttek a tudósok, akik megtalálták a megoldást. Persze ez már a templom előtt zajlott, még egy kicsit újra támadtak a gyökértetvek, aztán a tudósok győzedelmeskedtek, folyt a cava (szó szerint) és ünnepelt mindenki. Komolyan, szívdobogtató élmény volt a sok-sok sárgába öltözött ember, sárga kendőt lengetve – sárga színű az egyébként parányi rovar.
(Erről itt, a Borsmentán olvasható egy részletesebb leírás.)

Fesztivál utáni élet
A nagyszerű tombolás után szépen lassan elkezdődtek a hétköznapok. Elindult a tanév (diszkréten csak a Filoxéra fesztivál után), Emma új tanító nénit kapott, örülünk, nagyon bízunk benne, Anna pedig megkezdte a véresen komoly kétéves iskolát az Interben, ahol szinte mindenki megbukik. Anna bizakodik, de azt érzi, hogy az El Carme „cukiskodásának” vége, itt már a tudomány az úr. Andris pedig otthon, tőlünk távol kezdi önálló felnőtt életét, annak minden kínjával. Egyszerre zuhan rá a munka, a lakhatás, a rezsi és a többi efféle rém, hát nem irigylem. És persze várjuk, hogy jöjjön októberben, hogy újra együtt legyen a család. És mi Tamással? Folytatjuk a tavalyi projektjeinket, a lelkesedésünk nem csökkent, csak nőtt. Viszont azt érezzük, hogy nincs több mentség, kell tudnunk katalánul. És spanyolul. Vagy vagy-vagy. Tanulunk, többet mint eddig, az biztos!

Hova tovább?
Egy évig a beilleszkedésünk nehézségeiről írtam, de még egy év ezzel aligha volna érdekes. Most igyekszem egyelőre a katalán helyzetről tudósítani, aztán átmegyünk egy hasznos gasztroblog állapotba receptekkel, mert enni, főzni, inni mindig jó:)
Szóval pár nap múlva jelentkezem a puskaporos hordóból!

És még pár kép:)

Filoxéra fesztivál – buli a templomtéren