Legutóbbi bejegyzésem akkor készült, amikor a budapesti VinCE rendezvény és a düsseldorfi ProWein után újra katalán házunkba érkeztem. Aztán egy békés hét következett, amit leginkább azzal töltöttünk, hogy a Citromteraszt csinosítottuk (a képen Anna és Emma sziesztáznak a teraszon). Újabb virágokat vettünk, sőt paradicsomot is, kettőt, Emma el is nevezte őket Parinak és Parának, abban a faládában laknak, amelyik nem védte meg a boraimat a legutóbbi repülés során – ez van, büntetésként most föld került belé. Mindössze két bonyodalom volt, az egyik a csőtörés.

Bámulatos gyorsaság, kevésbé mutatós eredmény
Reggel rémülten vettük észre, hogy az ebédlőbe lépve egy élményfürdő trópusi zuhanyával vetekedő vízmennyiség csorgott a nyakunkba, és sajnos addigra a fal két szinten teljesen átnedvesedett. Tamás írt e-mailt az ügynökségünknek, én persze hisztiztem, hogy az nem elég, menjünk be, mielőtt összedől a ház az átázott falaktól. Be is mentünk, és csodák csodájára kerítettek egy angolul is tudó munkatársat. Neki aztán nagy sietséggel elmondtuk, hogy nagy a baj. Hazaküldött minket, hogy majd hívnak. Nem reméltünk semmit, elzártuk a házba érkező víz útját, előkerestük a nagyméretű edényeket, megtöltöttük vízzel és felkészültünk a hét szűk esztendőre. De mi lepődtünk meg legjobban, amikor fél órán belül telefonáltak, és rá húsz percre meg is érkeztek a derék iparosok. Tüsténkedtek és fél órán belül meg is oldották a problémát! Igaz, sok energiát nem fektettek a dologba, az ósdi csőre a repedés helyén tettek egy bilincsszerű valamit, és ezzel megvoltak. Mintha szigetelőszalaggal tekertük volna körbe…

James Bond ellenségeinél bezzeg nem így megy
A másik aggodalmunk az utalás volt. Hazai számlára akartunk utalni a spanyol számlánkról, de sajnálatos módon nem tudtunk, a pénzmosás elleni törvény miatt ugyanis blokkolták a számlánkat. Ami teljesen röhejes és logikátlan, ugyanis

• készpénzt betenni tudtunk,
• az ügynökség levonta a lakbért,
• az iskola le tudta vonni a tandíjat,
• a közüzemi díjakat ugyancsak le tudták vonni.

Vagyis mindegy, honnan van a pénz, a gázt meg a villanyt lehet belőle fizetni? Szóval nem fért a fejünkbe, hogy egyes műveleteket elvégezhetünk a számlánkkal, jobban mondva minden spanyol szerv békésen vonogat a számlánkról, de mi nem utalhatunk. Ismét két órát töltöttünk a bankban kedves ügyintézőnkkel, Montsével, aki kicsit emlékeztet az alábbi karakterre:

Bár a korrektség jegyében meg kell jegyeznem, hogy Montse sebes mozdulatokat tesz, csak éppen eredmény nélkül. Két óra után hazaküldött minket, hogy majd hív, vagy próbáljunk meg online egy új számlát nyitni, mert nem tudja, hogy mi a gond, a benyújtott, jövedelmet igazoló irataink elvileg elégségesek. Otthon Tamás megpróbált online számlát nyitni, de a második lépés után azt a hibaüzenetet kapta, hogy sajnos nem működik a dolog, fáradjon be a bankfiókba…

Újabb levél Montsénak, aki egyszercsak (mint a „Villám”) válaszolt, és behívta Tamást a bankfiókba. Megtáltosodhatott a mi Montsénk, egy óra és néhány telefon után feloldották a blokkolt számlánkat! Közben eszembe jutottak azok az akciófilmek, amikben az antihős követelését egy enter lenyomásával elintézik, sehol nincs EU-szabályzatokra figyelmeztető hibaüzenet, blokkolás, ügyintézőkkel való küszködés…

Zajlik az élet a Provenca 12-ben

Aztán szerdán ismét vendégeink érkeztek, Váry Peti és Steve, csütörtökön pedig Szeredi Zsolt családostul. Sajnos én még nem vagyok velük, de azt tudom, hogy volt csokigyár, cavakóstolás és lazulás a Citromteraszon. Már csak pár óra és én is csatlakozom a társasághoz!

(Az eddigieket a reptéren írtam, útban hazafelé, aztán az állomásról egyenesen Dalmáékzoz mentünk, kb 20-an voltunk ott magyarok, jött Steve lánya is a barátjával, Dalma egész családja, csuda egy buli kerekedett, fel is akartuk venni Leventét videóra, amint szerelmetes nejével táncol, de a telefonom pont akkor merült le. Másnap bementünk Barcelonába, Adri, ezúton is elnézést, hogy nem bírtuk elvonszolni magunkat a Sagrada Famíliáig, városnézés helyett én csak víznézésre voltam képes…)

Bordeaux után valahogy

Eszeveszett héten vagyok túl! Igyekszem megírni ide-oda az élményeket, de az összeset lehetetlen. Hat napon át vitték a Millesima Blog Award 6 győztesét Bordeaux-szerte, a legjobb helyekre. Mesés szálláshelyek (Grand Hotel Bordeax, Chateau Pichon Baron és egy kis fogadó Sauternes-ben), kiváló éttermek (Gordon Ramsay Bordeaux, Le Saint Julien, Le Lion d’Or), patinás birtokok (Ch Margaux, Ch Mouton Rothschild, Phélan Segur, Suduirat, Montrose, Ch Bechevel, Ch Talbot és biztos kihagyok valamit), és persze számtalan egyéb kóstoló meg a díjátadó. Ez volt ugyanis az az út, amit a blogverseny győzteseként kaptam.

Mókás volt a 6 fős társaságunk 3 amerikai és 3 európai bloggerrel – ebből az a kuriózum, hogy kettő magyar volt, Ercsey Dani és én! Egyfolytában fotóztak minket minden egyes kastély előtt és benne, innen jött valakitől, hogy integessünk mint a szépségkirálynők, és mondjuk, hogy világbéke.

A gyerekeimet mindig azzal gyötröm egy út végén, hogy „no és mi tetszett a legjobban”? Hát nekem most nehéz lenne kiemelnem egyet, de talán az volt az egyik legszebb, amikor a Chateau Margaux-ban ebédeltünk, a kastély konyhájában, a mi 6 fős társaságunk mellett volt még egy-két újságíró, a Millesima ügyvezetője, a Chataux Margaux tulajdonosa, azaz a Madame, a lánya és a fia és a legfontosabb munkatársai. Tehát nagyjából 15-en ültünk az ovális asztalnál, a kandallóban égett a tűz, az inasok nesztelenül és páratlan gyorsasággal tették elénk az ételeket és borokat, a Madame kutyái (görög származása miatt Ouzo, Suvlaki és Zorba névre hallgatnak az ebek) szaladgáltak az asztal körül, mellettem baloldalon a Margaux Egyesült Államokbeli képviselője, Thomas Burke Master Sommelier ült, aki azt ecsetelte, hogy milyen sima a bőröm, nem hitte volna, hogy 3 gyerekes családanya vagyok, jobbra pedig a trónörökös 23 éves amoroso ült mellettem, Aleksi, akivel megvitattuk, hogy az ebéd legjobb fogása az 1996-os Chateau Margaux, és hogy igyunk még egyet a kávé helyett. A Madame a bemutatkozásom után lelkesedéssel beszélt Tokajról, és a privát tokaji gyűjteményéről, aztán pedig Aurelio, a birtok helyettes ügyvezető igazgatója, aki egyébként blogversenyünk egyik zsűritagja volt, elmondta, hogy egy hét alatt 400 cikket olvasott el, sőt a hozzájuk tartozó weboldalakat is átnézte, és nagy gondossággal választotta ki a döntősöket, köztük a mi cikkünket. Hát ez (is) szép volt.

És végezetül íme a szobám a Chateau Pichon Baronban!:) (Alatta még néhány kép a sokszázból, amik dokumentálták, hogy lesz a sok croissant-tól még nagyobb a térfogatom…)

Sajnos fektetve van, béna vagyok:

És akkor a képek:) A képeket Frederic Lot készítette, a Millesima fotósa. (Egyet Ercsey Dani, a Mouton-Rothschildosat.